21. Vásárhelyi Őszi Tárlat

Előszó

Egy esztendeje kerek évfordulóját ünnepeltük a hagyományokban gazdag, és új eredményekkel is méltán büszkélkedő Őszi Tárlatnak. A húsz évet számláló „történelem" megkülönböztetett alkalmat szolgáltatott az áttekintéshez, s a velünk alakuló magyar képzőművészethez viszonyított helyzetében pedig okot az ünnepléshez. Mindez meg is történt, s ez év nyarán zajlott a záróünnepség: a Magyar Nemzeti Galéria adott otthont az Őszi Tárlat húsz évét dokumentáló válogatott anyagnak.
Kár volna azonban még mindig az ünnep könnyedebb munkatempót, elnézőbb ítéletet diktáló, jóleső fényében élnünk. A húsz év lezárult, s az 1974. évi Őszi Tárlat már a következő húsz esztendő első lépése. Ami eddig történt, helyesebben született most már alap, az a fundamentum, amelyen - ebben joggal bízhatunk - egy még gazdagabb, s még differenciáltabb képzőművészet bontakozhat ki. A kibontakozás gyarapíthatja az e tájhoz kötődő alkotói szándék eddigi eredményeit, s új megoldásokkal bővítheti a kortárs magyar képzőművészet teljességét.
Nem ünneprontás szándéka, s nem a nagyobb és nehezebb munkától való aggódás mondatja - hanem a tény - azt, hogy a most következő esztendők, vagy még inkább évtizedek nehezebb feladatok elé állítják az alkotókat, mint a kezdés két évtizede. A Vásárhellyel jelzett törekvés ugyanis gyökereit tekintve olyan hagyományokra épült, amely szinte időtlen programalkotásra ad lehetőséget; másrészt viszont erősen körülhatárolt a vizuális élményből alkotott szimbólumrendszerek, kifejezési eszközök alkalmazásában. A tájhoz, emberhez kötődés élményt formáló ereje, a régebbi múltban eredő morális elkötelezettség, s az örökhagyók tényt egyértelműen bemutatni akaró súlyos realizmusa tegnap, ma, holnap biztos támpontul szolgálnak egy-egy alkotói program megfogalmazásához és megvalósításához. Ugyanakkor az is vitathatatlan, hogy a ma és a holnap változó ritmusú követelményeinek, az örömöt bánatot adó alakulásnak figyelmen kívül hagyása, vagy félreértése a már ismert metaforák, jelképek, szimbólumok még csak nosztalgikusnak sem mondható felsorolásához vezethet. Tájról, emberről szólva nem arról a közegről és alakítójáról mond igazságot a művész, amely körülveszi, s akivel együtt él. Természetesen ez csak ijesztő lehetőség, amely eddig is kísértett kisebb mértékben, s eddig is, mondhatni, eredménytelenül, remélhető, hogy a nagyobb "csábítás" is csak "csábítás" marad a jövőben. Vissza