11. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat

Előszó

Magyarországon a képzőművészet közönség-kapcsolatának hagyományos és még mindig erkölcsileg a legjobban becsült fóruma a kiállítás. Igaz, hogy ez a forma szűkíti az egyes ágazatok bemutatkozási lehetőségeit, szereplési és sikert váró feltételeit, de a köz- és szakmai érdeklődés rangot osztó mértéke még mindig ünnepi eseménnyé avat egy-egy tárlatot; a mesterségről szóló disputák, a kulturális politikai polémiák, a személyes teljesítményekről kialakuló viták hivatkozási és bizonyítékot adó alapja továbbra is a kiállítások rendezésének elvében és gyakorlatában, illetve a bemutatott művek szereplésében lelhető fel.
Érthető tehát, hogy komoly hierarchiája van Magyarországon a tárlatoknak. A rang következhet a vállalkozás karakteréből, a tárlat által érintett kör szélességéből, a rendezés hagyományosan alakuló színvonalából, és nem utolsósorban a bemutatott művek nívójának tendenciaként megnyilvánuló következetességéből. E mutatók szerint váltak fontossá szakmai biennálék, technikák alapján szervezett bemutatók, s néhány országos kiállítás. Ezek között is vannak olyanok, amelyeknek múltja évtizedekkel mérhető, mások a vizuális kultúra társadalmilag is jelentős kiterjedésének termékei, s megint mások a megkésett felismerés lemaradását behozni akaró buzgólkodásának, egyelőre csak ígéretként figyelembe vehető megnyilvánulásai. Sok kiállítás van, de ezek jelentősége a fent említett rang és a "szellemi hasznosság" tekintetében differenciáltak - a hierarchia a szakma és a közönség körében elfogadott, s úgy tűnik egyelőre támogatott állapot. Vissza