Előszó
BEVEZETŐ
Volt is. Nincs is. Van is.
Nem találós kérdéseket írok. A NAPLÓMRÓL van szó, vagy inkább naplóimról. Naplót ugyanis immár hetven esztendeje írok. A talányos szavak pedig háborús naplóm regényes, kalandos sorsára utalnak. Könyvem második fejezetében részletesen megismerkedhetnek ezzel. Most csak annyit, hogy amikor Magyarországon át a hadifogolytáborba vittek, a szajoli állomáson átdobtam naplómat a mellettünk álló, Cegléd irányába tartó vonat ablakán. Azzal a kérésemmel, hogy aki teheti, juttassa ezt el szülőhelyemre. Az illető (mai tudomásom szerint egy tanítónő) ezt meg is tette. Otthon ezután kézről kézre adták. Könyvemből kiderül majd, hogy az idők elsodortak otthonról, az írásnak meg nyoma veszett. (Hiába próbáltam az elmúlt években még pénzt is felajánlani a megtalálónak ) Sok részlet azonban ma is birtokomban van.
Szóval, a naplóim Ki tudna magyarázatot találni arra, hogy az alig 15 éves (szegény) legény miért fogott ceruzát, tollat? Miért nem tudták a fiatal katonát az életveszélyek sem eltántorítani az írástól?
Más magyarázatot nem tudok: az életem diktálta az általam leírtakat. Nem tudom, nem is akarom elvenni a történészek kenyerét. Ugyanakkor vallom: a történelem minden egyes kortárs-ember történetében történik. Az én életemben is benne rejlik a XX. század történetének háromnegyede. Magamról írok, de ebben - mint cseppben a tenger - tükröződik milliók sorsa is. A nyers valóság van ebben, korabeli dokumentumok, akkori élményeim, véleményem alapján. Könyvem hét fejezete - akarva-akaratlanul is - kapcsolódik hazánk történetének fejezeteihez.
1925-ben születtem, vagyis a Horthy-rendszerben. Gyermekkoromból is azt hoztam ide, ami akkor, és ahogy velem történt.
A háború a lövészárok „alulnézetében" jelenik meg. Akkor, ott nem sok olyan emberrel találkoztam, aki ezt szép élményként élte meg. Annál inkább bosszant, amikor utólag - ma - dicsőséget faragnak akkori szenvedéseinkből olyanok, akik háborúval csak a TV képernyőjén, vagy a számítógépes játékokban találkoznak. Amikor szobrot emelnek annak, aki elavult felszereléssel, ruházattal a biztos pusztulásba küldte honvédeinket, közöttük engem is. (Nemeskürty István egykor szemléletes írásban tárta fel a doni hadsereg tragédiáját.) Ne csodálkozzon senki, hogy az, aki átélte több ezred magával, amit én átéltem, aki egyszer is állt a tizedelendők sorában (én hetedik voltam), nem dicső hadúrnak, hanem tömeggyilkosnak tekinti a kormányzót. (Hazánk csaknem minden XX. századi szülöttének akadt gyűlölni, vagy szeretni való politikusa, Nekem így, másoknak másképpen )
Ne gondolja senki, hogy az 1945-ös rendszerváltás nekem és annyi más kortársamnak azért felszabadulás, mert a gondtalan életet, a jólétet hozta. Most csak annyit: Ebben a fejezetben olvashatnak majd arról, hogyan minősítették édesapámat kulákká, engem pedig ez alapján osztályidegenné, és (ezt nyilván sokan eleve úgy is hihetetlennek tartják) miért maradtam mégis mindvégig meggyőződéses kommunista.
Az utolsó fejezetben írok arról, hogyan éltem meg 1956-ot, hogyan lettem '57 után bányász műszaki értelmiségi, hogyan lettem a metró építésén termelésirányító. Végül hogyan telnek nyugdíjas - de nem nyugalmas - éveim.
Könyvemben saját életemet, akkori véleményemet, élményeimet hozom adalékként, tanúként a történelem ítélőszéke elé. Ezzel azonban azt is elismerem, sőt hangsúlyozom: mások, kortársaim másként élték meg a történéseket. A történelem mindnyájunkon, mindnyájunkban másként ment keresztül. Göncz Árpád bölcs
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal