Mikszáth Kálmán művei 36. (töredék)

Előszó

Részlet a könyvből:

"Ott künn aztán szétoszlik a tömeg a világ négy tája felé. Gállék csinos, vadszőlővel befuttatott tornácos háza túl van a Neszte-patakon, mely kettészeli Krizsnócot, mint ahogy az öreg Duna elvágja Pestet Budától. De minthogy az a palló, mely a felső végén van, nagy kerülés, s bár kicsiny a Neszte, de mégse mehetnek át rajta az úri asszonyok anélkül, hogy topánjaikat be ne sározzák és a szoknyáikat föl ne emeljék, hacsak egy kicsit is, és minekutána a bűnös gondolatokra sarkantyúzó bokáknak a látása lelki veszedelmére lehetne a gonosz krizsnóci férfinépnek, mely csak az imént tisztult meg a földi salaktól az isten házában, ennélfogva meg vagyon engedve vasárnapokon, hogy a Nesztén túl lakó úri famíliák, ott semmihez nem nyúlva, a tiszteletes úr kertjén mehessenek keresztül, mely átterjedvén a patakon túlra is, csinos festett hidacskával van átnyergelve.
Ezúttal is arra mentek a patakon túli mágnások, köztük a Gállék is. Én mindenütt utánuk kullogtam, messziről lesve a kellő percet, midőn megszólíthatom szegény epedő galambomat s csatlakozhatom hozzája. Mert meg voltam győződve, hogy terve van velem, hogy történik majd valami. Talán másfelé megy a mamája, s egyedül maradván, inteni fog. Olyasvalamit is reméltem, hogy tip-top, egyszer csak mellém sompolyog valami lefátyolozott vénasszony, sovány arcú, hosszú orrú, s így suttog ajkára illesztett csontos ujjai mögül: „Ön a föld legszerencsésebb halandója, uram, azt üzeni Donna Piroska..." Vissza