Talált tájaim Zalában

Fülszöveg

1948-ban születtem Somogyszentmiklóson. Egy évvel később a falut Zalához csatolták Miklósfa néven. A szomszédos várostól csak egy patak választotta el, így aztán egyszercsak Nagykanizsa külső kerületévé vált. Itt jártam általános iskolába, itt érettségiztem és hét év budapesti tartózkodást kivéve, mindig ugyanabban az öt kilométeres körzetben éltem. Ma is Nagykanizsán dolgozom, mint dekoratőr.
Fiatal koromtól éreztem, hogy elsősorban képpel tudom magam kifejezni, így aztán a vizuális művészetek három ágát művelem: festek, fotózok és filmezek.
1984 óta tagja vagyok a Művészeti Alapnak - mint festőművész. Tágabb hazám a zalai táj, melynek szinte minden települését és határát bejártam és fotón megörökítettem egy-egy adott pillanatban. A könyvben közzétett képeket közel harminc év, eddigi életművem anyagából válogattam, nosztalgiával gondolva a földműves ősök életére, a földszagú gyermekkorra.
A fotózásban a klasszikus fekete-fehér kép magától értetődő számomra. Ezzel szemben úgy érzem a színes fotó naturalizmus, esetlegessége jobban leblokkolja a néző képzeletét, mint a fény által körbejárt szürke tónusok végtelen gazdagsága. Pillanatfelvételeket látunk. Tudom, tájképeket nem szokás így nevezni, de én bizonyos vagyok abban, hogy egy tájat nem lehet kétszer ugyanúgy megörökíteni. Minden változik: az évszakok, a napállás, a fények, a párák, így aztán gyakran előfordult, hogy egy számomra izgalmas helyszínt többször is felkerestem. Más egy táj nyáron, amikor falevelek tömör foltja borítja a vidéket, más ősszel, ha lehull a lomblepel s előkerül a táj belső szövedéke, és megint más később télen, amikor finom grafikaként elénk tárul legrejtettebb mélysége. Bizony, e tájak múlandó arculatából sokszor nem marad más emlék csak egy fénykép. Tegnap még tölgy állt valahol, tanúja múló éveknek, s ha holnap keressük, már csak a hűlt helyét találjuk. A kíméletlen idő, vagy az oktalan pusztítás visszavonhatatlanul letöröl gyönyörű színfoltokat a tájról.
Hívogatnak, s lelkemet könnyűvé teszik a dombok hátán borzolódó erdők, a bükkösök hűvös, félhomályos oszlopcsarnokai, kápolnák, dombgerincen futó pincesorok, a ködtől nedves völgyek öle.
Itthon vagyok.
Kotnyek István Vissza