Csillaghegy alatt

Előszó

"Anyám sírása, könnyei már akkor megégették a lelkemet, mikor a velem egyidős gyermekek még csak álmukban sírtak. Ötéves lehettem, nem az tudatosodott bennem, hogy élek, létezem, hanem az, hogy apám veri anyámat. Nem voltam képes felfogni azt, amit láttam. Minden verés után - amit Jézus-türelemmel fogadott - anyám nekem simogatta meg a fejem, engem vett ölbe, pedig nem én voltam a legkisebb a hat gyermek közül. Nekem mondotta: "Ne sírj, kisfiam, hiszen téged senki sem bánt." Így mondta mindig, pedig nem én sírtam, hanem ő. Az évek sem feledtették el velem anyám furcsa viselkedését. Miért én vagyok a hat testvér közül az, akit, ha nem sír is, azzal biztatnak: "Ne sírj, kisfiam", s miért engem kap ölbe oly hirtelen anyám, mintha árvíz fenyegetne? Mikor mindezt megértette, akkor sírtam életemben először istenigazából.
Anyám már nemcsak azután vett ölbe, hogy apám befejezte a megszokott "leckéztetést", hanem előtte is, amikor a családi vihar kitörése, a verés bizonyossá vált.
- Asszony! - ordította. - Azt hiszed, hogy ha ezt a folyékony pofájú fajzatot ölbe veszed, akkor nem kenlek kupán?
Meg is történt, olyan lendülettel, hogy én mint a hajóhinta billentem jobbról balra, balról jobbra, aszerint, hogy merről csattantak a pofonok. Később aztán sok mindent megértette, de azt ma sem tudom, miért nevezett apám folyékony pofájúnak. Nézem arcomat a tükörben. Most, vénségemre se lötyög rajta a bőr. Ha dagadtnak, tömpe orrúnak, nyúlfejűnek vagy bármi másnak keresztel, nem fájt volna annyira, mint ez a folyékony pofájú..." Vissza