Kossuth Lajos autográf levele Dr. Váli Béla úrnak (A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Turin [Torino], 1886, Kossuth Lajos autográf levele Dr. Váli Béla urnak, [1] p.

Kossuth Lajos autográf levele Dr. Váli Béla urnak. [kézirat]
A levél végén Kossuth Lajos tollal írt, jól olvasható aláírása látható.

A Kossuth Lajos saját keze írásával írott levél betűhív olvasata ez:

 

Turin 22 Via Dei Mille

Marczius 14 1886

 

Tisztelt Uram!

 

Hosszú távollét után Turinba visszakerűlve asztalomon találom Januar 25kéről keltezett levelét.

Kérdésére: vajjon valami „András és Béla vagy a Korona és Kard” czimű szinművet én irtam e? feleletem az, hogy nem csak nem irtam, de soha még csak hirét sem hallottam, s „Zemplén vármegyének ügyvédje” sem voltam soha.

Van szerencsém Önt kiváló tisztelettel üdvözölni

Kossuth Lajos

 

Dr. Váli Béla urnak

az Írók és Művészek Társ. titkárának

Budapesten

 

A tételhez tartozik a levél eredeti borítékja, melynek szintén autográf címzése: „Dr. Váli Béla urnak / az Irók és művészek Társasága titkárának / nemzeti szinház bérháza I. em. / Budapest / Magyarország / (Ungheria)” A kézírás itt is Kossuth Lajosé. A levélpapír és a boríték is fekete gyászszegélyű. A borítékon található olaszországi postabélyegző március 14-i dátumot mutat, tehát Kossuth – vagy megbízottja – még a levél megírásának napján föladta a levelet Magyarországra.  

Sajnos Váli Béla január 25-én Kossuthnak írott levelét nem ismerjük, viszont az okát, a következményeit és a történetét igen.

Váli Béla (1858–1896) irodalom- és színháztörténész, bölcsészdoktor, vallás- és közoktatásügyi minisztériumi segédtitkár, Szabadkán született, onnan egyetemista korában került el Budapestre. Tanári vizsgát tett, doktorált, majd minisztériumi fogalmazó lett. Hivatali pályája mellett folyamatosan kutatott és publikált. Ő írta az első monográfiát Vas Gerebenről (1883) és Kuthy Lajosról (1888.) Fontos színházi tárgyú könyvei közül kiemelkedik A magyar színészet története (1887) és Az aradi színészet története (1889). Sajtó alá rendezte Vas Gereben összes munkáit Szuper Károly színészeti naplóját, szerkesztette az Új Nemzedék című középiskolásoknak szóló lapot és a Színművészeti Lapokat. S talán nem meglepő módon önálló munkát jelentetett meg a volt kormányzóról is: Kossuth Lajos élete és munkái (1888).

Valamikor 1885-ben hallhatott egy idős színész ismerősétől Kossuth fiatalkori drámájáról. Erre kérdezett rá 1886 januárjában, s erről kapott – tagadó! – választ márciusban Kossuthtól. A válaszba az akkor fiatal, huszonnyolc éves kutató nem nyugodott bele, ezért 1886 júniusában, amikor meglátogatta Kossuthot turini lakhelyén, ismét rákérdezett: „A fiatalkorú munkásságról lévén szó felvetettem azt a kérdést, vajon ő írta-e az András és Béla című több ízben előadott színművet, melynek szerzőjéül Kossuth Lajos Zemplén megye táblabírója van megnevezve. Kérdésemre így válaszolt: / – Azon darabot, ha emlékezetem nem csal, nem én írtam. Egyáltalán nem is emlékszem arra, hogy önállólag írtam volna valaha színművet. Arra azonban emlékszem, hogy különböző nyelvekből nyelvgyakorlás és irálypróba végett több színművet átfordítottam vagy rögtönözve átdolgoztam. Mit sem tudok azonban arról, hogy ezek kikerültek volna valaha íróasztalomból a színpadra, hová ép[p]en nem voltak szánva” (Kossuth Lajosnál. Budapesti Hírlap, 1886. jún. 26. 1–2.).

Két évvel később, 1888-ban felelevenítette ezt az emlékét: „Kossuth nem volt képes visszaemlékezni nevezett művére, sőt az országszerte évtizedeken át népszerűségnek örvendett János, Finnlad herczege című hazafias színművére sem tudott visszaemlékezni.” És bár ekkor Kossuth már írásban és szóban is tagadott, Válit az irodalomtörténet „szerencsés kézzel” segítette. Ahogy a Magyar Salonban írta 1888-ban: „Néhány év pergett le azóta s a véletlen nemrégiben egy 1829. évi soproni játékszíni zsebkönyvecskét juttatott kezembe, melyben a következő sorok foglaltatnak az új darabok közt: Kossuth L. Zemplén vármegye ügyvédje, András és Béla vagy a Korona és Kard. Harcias nemzeti drámaöt felvonásban. Ez új s immár biztos nyom kutatási kedvemet újra feléleszté s hosszú nyomozás után végre találtam egy nyomtatott színlapot, mely 1833-ban jelent meg Pozsonyban.” És hasonmásban közre is adta ezt a „kitűnő irodalmi ereklyét” (Kossuth Lajos „nemzeti drámája”. Magyar Salon, 1888. júl. 345–349.).

A történet itt vett fordulatot. Váli cikkét ugyanis ismertette az egyik budapesti napilap (Kossuth Lajos nemzeti drámája. Fővárosi Lapok, 1888. júl. 4. 1347.), s ezután már Kossuth is megszólalt a nyilvánosság előtt: „Csodálkozással olvastam a régi színlapot, mely valami András és Béla vagy Korona és kard című színműnek magyar játékszínre alkalmazását valami Kossuth L. úrnak tulajdonitá. A felvilágosítás, melyet adhatok, annyiból áll, hogy annak a jelzett színműnek alkalmazója én nem lehetek, mert én ily című színműnek még csak létezése felől sem hallottam ekkorig soha életemben. Emlékszem, hogy ifjú koromban szokásom volt, nyelvgyakorlat végett, idegen nyelven írott munkákból egyet-mást amúgy töredékesen magyarra fordítgatni s lehet, hogy e nyelvgyakorlat közben német, francia, angol színművek is kerültek kezem alá, de afelől bizonyos vagyok, hogy azoknak a magyar játékszínre alkalmazásával soha nem bíbelődtem, a közlött színlapon jelzett színműről pedig semmit sem tudok. Ha érdem, nem az én érdemem, ha bűn, nem az én bűnöm.” (Kossuthnak nincs drámája. Fővárosi Lapok, 1888. júl. 6. 1363.)

Kossuth itt tehát gyakorlatilag „csak” megismételte, amit korábban Válinak írt, illetve mondott, s az közölte is riportjában. Nem úgy a Fővárosi Lapok szerkesztősége, amely nyíltan Kossuth pártjára állt és gúnyolódva fordult azonnal Váli ellen: a kormányzó levelének felvezetése szerint Kossuth „írni nem írt soha”, „dr. Váli Béla tette meg drámaírónak, egy régi színlap nyomán, […] de e színlap hitelességét hogyan fogja most a »fölfedező« igazolni, midőn Kossuth maga San Pietroból, ahol jelenleg időz, [a] következő levelet írta az őt drámaírói hírbe kevert folyóirat szerkesztőségéhez”. (A kiemelés tőlem. BBT.) Sőt, pár nappal később önálló cikkben is nekimentek Válinak: „Kossuth Lajos kijelenté – dr. Váli Béla közleménye ellenében –, hogy ő nem írt drámát soha. Tegnap dr. Váli Bélától levelező lapot kaptunk, melynek hátán fölkéri szerkesztőségünket annak kijelentésére: Kossuth – őszerinte – voltaképp csak elfeledte, hogy drámát is írt valaha. […] Megjegyzi még dr. Váli, hogy ő egykorú hiteles nyomtatványok alapján nevezte »Kossuth zempléni ügyvéd«-et a Korona és kard című dráma szerzőjének, márpedig – úgymond – az ilyen nyomtatványok félszázad múlva erősebben bizonyíthatnak, mint a tévedő emberi emlékezés.” Ráadásul „Kossuth Lajost a gondviselés sok nagy adomány mellett az emlékezet erejével is megáldotta”, így aztán, „ha dr. Váli Béla a Kossuthtól kapott levelet beküldi a Magyar Salon szerkesztőségének s felmutatja az egykorú hiteles nyomtatványokat, melyek alapján dolgozott, a saját írói hitelessége érdekében jobban cselekszik, minthogy nekünk, kik e tárgyat csupán említettük, címez e rája nézve fontos ügyben levelező lapocskát pár futólagos állítással.” (Kossuth Lajos. Fővárosi Lapok, 1888. júl, 10. 1391.)

Itt nem szabad nem emlékeztetni rá, hogy Váli cikkében éppen egy korabeli színnap hasonmása volt a hitelesítő dokumentum. Később már városokból és más évekből szintén  előkerültek hasonló színlapok, melyek közül többet hasonmásban is közreadtak.

Sőt Váli – és a jelen aukciós tétellel kapcsolatban ez lényegi fontosságú – egy évvel később konkrétan meg is nevezte, pontos keltezéssel, azt a levelet, amelyet Kossuttól kapott: „A harmadik eltűnt reliquia […] egy történeti színdarab, melyet több megbízható forrás, egy eredeti színlap és egy súgókönyv tanúsága szerint állítólag Kossuth Lajos írt, vagy legalább is neki tulajdonítanak. Kossuth Lajos 1886. márczius 14-én hozzám intézett levelében azt írja: […] nincs tudomása a néki tulajdonított darab felől. Minthogy pedig a szóban forgó darab kézirata egy nemrég elhunyt öreg színigazgató hagyatéka közt hányódott el állítólag, immár még a közelmúlt korszak tanulmányozója is kénytelen-kelletlen odatéved, más hiányában, ha egy-egy újabb egykorú, azaz régi közkézen forgó hiteles nyomtatványt talál, hogy vajon a legjobb emlékező tehetségnél is félszázad múltán nem képez-e erősebb és helyesebb tájékoztatást egy-egy nyomtatvány” (Váli Béla: Eltűnt reliquiák. Pesti Napló, 1889. dec. 29. 5. Kiemelés tőlem: BBT).

Nem vitatkozott tehát Kossuthtal, mint ahogy azt sem hallgatta el, hogy más véleményen vannak. Végső soron tehát mindvégig arról volt szó, hogy Kossuth jól vagy rosszul emlékszik-e (esetleg tudatosan letagadja) az állítólagos fiatalkori munkájával kapcsolatban, vagy az irodalomtörténész általa felkutatott egykorú dokumentumoknak (színlapok, tudósítások) van nagyobb hitele. A tekintély állt szemben a tudománnyal, és nagyon sokáig az előbbi látszott győzni.

Hosszú viták, pro és kontra, hosszú évtizedekig. Még 2006-ban is írtak cikket a témáról (igaz, újabb információ nélkül). A vitát az döntötte el, hogy előkerült Franus von Weissenthurn Johanna, bécsi udvari színésznő darabjának „Kossuth kezétől származó, elveszettnek hitt”, sokáig lappangó magyar fordítása, János, Finnlandnak hercege címmel. „A Széchényi Könyvtár kézirattárában levő fordítás szövegének egybevetése az András és Béla egykorú szereposztásával, tartalmi ismertetésével és kritikájával kétségtelenné teszi, hogy azonos két színdarabról van szó. A sajátkezű Kossuth-kézirat előkerülése bizonyossá teszi egyben azt is, hogy a fordítást Kossuth készítette. Nem ilyen egyszerű azonban a kérdés a színdarab magyar viszonyokra való alkalmazásával, az András és Béla átdolgozójának személyével kapcsolatban.” (Barta István: Előszó. In: Kossuth Lajos: Ifjúkori iratok. Törvényhatósági tudósítások. Kossuth Lajos összes munkái. VI. Bp., 1966. Akadémiai. 6–14. [9.]).

Az esetleges átdolgozást végző személy kilétét a kutatás a mai napig nem tudta beazonosítani. Kossuth következetesen tagadta. Az viszont utóbb kiderült, hogy a teljes fordítást mégiscsak ő készítette, s az kijutott a színpadra, s az is bizonyos, hogy ott évtizedekig futott az ő nevével, s már nemcsak mint a János, Finnlandnak hercege fordítása, hanem már András és Béla címmel is mint átdolgozás. Olyan sok helyen és olyan sok ideig adták elő, mindenhol sikerrel, hogy Kossuthnak akkor is tudnia kellett róla, ha nem akart. Ebben az esetben pedig tiltakozhatott volna a nevével való visszaélés ellen, és egészen bizonyosan azt is el tudta volna érni, hogy neve lekerüljön a színlapokról. Azonban ez nem történt meg, illetve nem ez történt.

Az pedig több példából ismert emberi tulajdonság, hogy az érett vagy már idősödő, befutott szerző (jelen esetben ismert politikus) megtagadja egyes fiatalkori műveit. Bizonyára mindnek megvan az oka rá. Joga is. De utólagos szándékkal ezeket a műveket sem lehet eltüntetni az életművekből és az irodalomtörténetből.

 

*

 

A levelet Váli Béla nagy becsben őrizte – csak épp nem úgy, ahogy egy muzeológus tenné ma. Kossuth levelének üres alsó részére ráragasztotta a borítékot, majd a levél és a boríték széleire babérleveleket ragasztott (nyilvánvaló utalással Kossuth irodalmi rangjára). Az így kreált „kompozíciót” pedig végül bekereteztette, és üveg alatt óvta. Így lógott az a család különböző tagjainak lakásfalán, egészen 2011-ig. (A Kossuth-levélnek erről az állapotáról dokumentumfotók – levél külön, boríték külön, a kettő még együtt – találhatók a Váli család honlapján (https://deske.oszk.hu/data/opusz_irasok.php). 2011-ben aztán Váli dédunokája, Váli Miklós (1982) megvizsgáltatta egy szakértővel. A Váli Béla által létrehozott „műtárgyat” megbontották, a levelet és a borítékot különválasztották, a babérleveleket eltávolították a dokumentumokról. Marton-Szabó Dorottya (Magyar Országos Levéltár) ezt így írta le a 2011. szeptember 29-én keltezett szakvéleményében: „Az irat restaurált, de eredeti állapota nem volt teljesen helyreállítható. Az előzményekből tudható, hogy azt bekeretezett formában őrizte a család az elmúlt 125 évben, hogy a levélborítékot az iratra rögzítették és díszítésképp több babérlevelet ragasztottak a levél és a boríték szélére. Emiatt a lapok eltérő módon színeződtek el, melynek nyomait nem lehet eltüntetni a restaurálás során.” (Szakvélemény a Váli Miklós úr által 2011. augusztus 9-dikén a Magyar Országos Levéltárban bemutatott Kossuth-levélről. Az okirat száma: C.11086-87. Fotómásolata megtalálható az említett honlapon.).

Fontos megjegyezni, hogy ebben a – talán lehet mondani – nagy port kavart ügyben ez Kossuth Lajos egyetlen saját kezű, autográf megnyilatkozása a témában. A levél értékét növeli irodalmi témája, hogy megvan a hozzá tartozó boríték, és a hozzá tartozó történet is.


A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája.

Híres emberek könyvtárából
Irodalomtörténet
Irodalomtörténeti tanulmánnyal rendelkező kötetek
Kéziratok, gépiratok
Kossuth Lajos
Művelődéstörténet
Politikus dedikációk
Szabadságharc és korszaka
Történelem, politika