Seneca, Lucius Annaeus: Az élet rövidségéről

Előszó

Részlet a könyvből: I. (1) A halandók nagyobbik része, Paulinusom, panaszkodik a természet fukarsága miatt, mivel csekély időtartamra születünk, és mert a nekünk adott időnek ezek a szakaszai is annyira gyorsan, annyira rohanva telnek el, hogy - néhány nagyon kevés kivételtől eltekintve - a többieket még az életre való készülődésük közben elhagyja életük. Ezen a - közhit szerinti - bajon nemcsak az átlagember és az együgyű tömeg sóhajtozik, hanem kiváltotta ez az érzés a híres emberek panaszait is. Ebből fakadt a legnagyobb orvosnak ama feljajdulása: ,,Az élet rövid, a tudomány hosszú", (2) s ebből fakadt az ezt magyarázó Aristotelesnek a természettel folytatott , bölcshöz legkevésbé sem illő perlekedése: ,,ez az állatoknak oly hosszú életkort kegyeskedett adni, hogy öt vagy tíz évszázadon át is elélnek, míg az oly sok és nagy dologra született ember számára sokkal idébb van ez a határ." (3) Csakhogy nem az időnk csekély, hanem sokat elvesztegetünk belőle. Az élet elég hosszú, sőt bőségesen elegendőnek kaptuk a legjelentősebb dolgok véghezvitelére, ha az egészet jól osztjuk be; ha azonban dőzsölő és nemtörődöm magatartásunk következtében szétfolyik, ha semmi hasznos dologra nem fordítjuk, az utolsó kényszerhelyzet hatására csak a végén vesszük észre, hogy eltelt, amiről nem is fogtuk fel, hogy létezik. (4) Így van: nem rövidnek kapjuk az életet, hanem azzá tesszük; nem szűkében vagyunk, hanem tékozoljuk. Mint ahogy a dús, királyi kincsek, mihelyt rossz uralkodóra szállnak, pillanatok alatt elherdálódnak, viszont bármilyen csekély vagyon, ha jó sáfárra bízzák, a használat révén növekedik, ugyanígy hosszúra nyúlik az életideje közülünk annak, aki jól gazdálkodnak vele. Vissza