Ligeti Pál: Új pantheon felé (dedikált példány)

Tartalom

A könyv gondolatmenetének rövid váza.

1. Bevezetés 7-19
Értelmi és érzelmi okokból vágyunk összefoglaló történelem-elméletek után. Értelmi okokból: mert szeretjük világosan elrendezettnek, könnyen felfoghatónak látni a történelem kaotikus anyagát. Érzelmi okokból: mert a magunk törekvését
beilleszteni szeretnők az emberiség törekvéseibe s azért tudni kivánnók: halad-e valamerre az emberiség? Mi az útja? Hol tartunk ? (7-9. o.)
Sem Marx, sem Spengler koncepciója nem elégít ki. Marxé nem, mert materializmusa igazságtalanul ítéli meg a multat és szegényes fantáziával rajzolja meg a jövőt. Azonkívül sok fontos történelmi tényt - így pl. a periodikus visszaesések és újrakezdések tényét- figyelmen kívül hagyja. (9-13. o.) Spengleré nem, mert nagyon sivár perspektívát tár elénk s mert lesújtó tételeit nem bizonyítja stringens módon. (13-18. o.)
A művészet - Spengler szerint is - igen jellemző kifejezője mindegyik kultúrának. Ebből azonban, tovább menve, arra vélünk következtethetni hogy viszont a művészet fejlődési útja, melyet a művészettörténelem rajzol meg : nagyon jellemző lehet a kultúra útjára, a kultúra fejlődési történetére. A művészettörténeten keresztül lehet talán közelebb férkőzni a kultúrák életének megismeréséhez. (18-19. o.)

2. A műtörténelem tanulságai 20-100
Felületes vizsgálódás is azt mutatja, hogy a műtörténelemben bizonyos jelenségek ismétlődtek. (20-27. o.)
Közelebbről nézve azt látjuk, hogy helytelen volt az eddig dívó felfogás, mely a három képzőművészetet három párhuzamos kulturális jelenségnek látta. A három képzőművészet nem párhuzamos, hanem bizonyos mértékben : ellentétes jelenség. Ha az egyik virul - a másik kettő kiapad. Vagy legalább is: elferdül; igazi lényével ellenkezésbe jut. S így a keresztény vallás uralomrajutásától napjainkig lefolyt idő három korszakra osztható a középkorra, melyben az építészet van előtérben, a renesszánszra, melyben a plasztika dominál, s az újkorra, melyben a festészeté a vezető szó. (28-45. o.) A görög-római kultúra művészete ugyanezt az egymásutánt mutatja. (45-49. o.)
Kína és Japán művészete szintén. (50--53. o.) Sőt: az egyiptomi művészet útja is, közelebbről tekintve, analóg. (53-65. o.) A részletesebb vizsgálat azonban egyebet is mutat: azt, hogy a három képzőművészet egymásutánja - melyet még néhány, az egyes művészetek lényegével összefüggő kísérő jelenség tesz könnyebben felismerhetővé (65-70. o.) - kisebb arányokban is fellelhető. Az egyes kultúrák útja, az egyes kultúrák íve kisebb útrészletekre, kisebb ívekre oszlik, melyeknek mindegyike »építészi« jellegű áramlattal kezdődik, »festői« jellegűvel végződik, s közben a »szobrászi« jellemvonásokat mutatja fel. (71-73. o) Ilyen kisebb, de háromosztású ív: a renesszánsz (quattro-, cinque-, secento) (73. o), a barokk (korai, érett, késői barokk) (74-78. o.), a francia barokk (XIII., XIV., XV. Lajos) (78-79/ o.) és a XIX. század útja, az »építészi« empire-től a »festői« impresszionizmusig. (80-86. o.) De ilyen, már korábban, a román és gót stílus fejlődése is. (87-89. o.) Minden következő kis ív, a megelőzővel szemben, továbbfejlődést jelent a végső festőiség felé, ugyanakkor azonban első, építészi ága: visszaesésnek látszik a megelőző ív festői vége után. E kis ívek sora tehát arra tanít, hogy újabb fejlődések csak látszólagos visszaesések és újrakezdések révén érhetők el. (90-94. o.) S ha e tanulsággal gazdagodva végigtekintünk most az egész fejlődésen, mely a Földközi-tenger táján Ó-Egyiptom kora óta napjainkig végbement, kell hogy észrevegyük: az egész egyiptomi kultúra egy nagy középkorhoz hasonlatos (építészi), az egész görög olyan, mint a renesszánsz (szobrászi), s az egész keresztény kultúrát, véges-végig, bizonyos festői alapvonás jellemzi. A műtörténelem tanúsága alapján tehát úgy látszik, mintha e három kultúra összefüggne egymással, mintha folytatná egymást, mintha a primitivitás, melyből mindegyik kiemelkedik, az említett látszólagos visszaesés volna csupán, mintha e három kultúra része volna csak egy nagy, ősidőktől napjainkig tartó fejlődésmenetnek. (94-100. o.)

3. A kultúrák élete 101-178
A műtörténelem mutatta törvényszerűségek tényékként csak akkor fogadhatók el, ha sikerül keletkezésüket »belülről« érthetővé tenni. (101-103. o.)
Kétfajta ember van : az egyik a közösségbe vonzódik, a másik az egyedüllét felé. Az egyik objektív, hivő, - társadalmi ideálja: a rend. A másik: szubjektív, individualista és racionalista, - társadalmi ideálja: a szabadság. (103-105. o.) Fontos annak megállapítása, hogy az egyes korokban melyik emberfajta van túlsúlyban, melyik determinálja azt az általános tendenciát, melyet korszellemnek hívnak. A művészettörténelem alkalmas eszköz ennek felismerésére, mert a kor »művészeti szándék«-ában (»Kunstwollen«) tükröződik legtisztábban ez az általános tendencia. (105-109 o.) A két emberfajtából ugyanis az egyik, az objektív: az építészet felé vonzódik, - a másik, a szubjektív: a festészet felé S minthogy az objektív,közösségszerető emberekből álló társadalom erős, fejlődésképes: természetes immár, hogy épitészeti idők állnak a fejlődések elején. S minthogy a szubjektív, individualista, »festői emberek - egyedeire feszítik széjjel a társadalmat: világos, hogy a festőiség végsó kifejlődésével véget is ér egy-egy kultúra útja.(109-110. o.) De vajjon miért kell minden kultúrának meg is futnia ezt az utat? Ha az épitészeti éra az erős, egészséges,miért hagyja el és fejlődik festőivé ? E kérdésekre analógia adja meg a választ: egy feltörekvő kisebb embercsoport analógiája. Törekvésének szükségszerűen három fázisa van: a feltörekvés, az elérés és az elértnek kiélvezése. (111-114. o.) Hogy ez az analógia helytálló, azt többfélekép lehet bizonyítani. Egyrészt: a művészettörténet segítségével. Az építészi, szobrászi, festői korok művészetében ugyanis mindaz a vonás fellelhető, mely a feltörekvés, az elérés, a kiélvezés korszakait jellemzi. (115. o) De ami több ennél, mert közvetlenebben meggyőző: aktív akaraterő szól minden építészi hullámból, - passzív, érzéki szemlélés minden festőiből. (115-118. o.) S ha még messzebb megyünk s kilépünk a művészet világából az életbe, akkor is helytállónak találjuk az analógiát. Mert azoknak a koroknak életében, melyeknek művészete építészi irányú, megtaláljuk a feltörekvés idejére jellemző jelenségeket (hitet, idealizmust, etikát) s a festői korok életében mindazt, ami az elérést követő, kiélvező időt jellemzi (érzékiséget, materializmust, racionalizmust). (119-121. o.) De mindez nem elég. Valóban helytállónak csak akkor nevezhetjük az analógiát, ha részleteiben is végig tudjuk vinni. Ha meg tudjuk mondani, hogy egy kultúra életében mi az az embercsoport, melynek törekvéséről szó van, kik a csoport vezetői s mi a cél, amelyre a törekvés irányul. A felelet ez: az embercsoportba mindazok tartoznak, kiknek közös a világnézetük. (121-123. o.) Ezt a világnézetet először mindig az illető kultúra vallása formulázza meg. A közös világnézetet valló embercsoport vezetői: az idealisták. (124. o.) S a közös törekvés célja: az ideális társadalom, melynek vágyott, érzett képét, etikai alapjait ugyancsak a vallás adta meg. Ez az ideális társadalom mindig: az emberi közösségnek, objektivitásnak s az individuumnak, a szubjektivitásnak szintézise. A rendnek és a szabadságnak szintézise. (125. o) Az út ehhez a szintézishez a »csak rend« társadalmán, az építészi korszakon keresztül vezet. Mert a rend az, ami után a káoszban sínylődő emberiség elsősorban vágyik. Ha a rend kiépült, megszokottá lett, jön el ideje annak, hogy szabadság is adassék. Az ilyen idő - a plasztikáé - a szintézis kora, az elérés ideje, a kulturális fejlődés tetőpontja. De az ember itt nem tud megállani, tovább vágyik, mind több szabadság felé, míg a rend egészen felőrlődik, a szabadságból szabadosság lesz, káosz újból: a körfutásnak vége. (126-132. o.) A művészetnek szerepe e fejlődés folyamán mindig az, hogy érzékelhető szimbólumokban testesíti meg az idealisták elképzeléseit. Hidat ver a vallás, a filozófia absztrakt világa és az érzéki valóság között s ezáltal úgyszólván megmutatja, hogy miként valósithatók meg az idealisták eszméi. (133. o.) És azért - az eddigieken felül - a művészet mindenkor a társadalom szimbolikus, de érzékelhető képét állítja elénk. Mindenkor: a rend és szabadság szintézisét. S korszakok szerint csak az a különbség, hogy az építészeti érában a rend elve az, mely szembeszökik, a festői érában pedig a szabadság, kötetlenség elve. A szintézis másik eleme - amott: a szabadság,-emitt: a rend,- csak rejtetten érvényesül. (134-139. o.) Így illusztrálja mindenkor a művészet a társadalom különböző struktúráit. De közben mindig az a vágy vezeti a művészt, hogy absztrakt elképzeléseit a lehető legkonkrétebb, legvalóságosabb formában valósítsa meg. Ez a forma: a test. (»Vágyunk testet öltött.«) A művész tehát, mindvégig, valahogyan szobrász szeretne lenni. (140-141. o.) De éppen, minthogy a test a legkonkrétebb, legegyértelműbb forma, ezt a vágyát csak akkor élheti ki, mikor az emberi egyetértés leginkább van meg, mikor a társadalom leginkább közelítette meg az ideált: a fejlődés tetőpontjának idején tehát. Előbb is, - később is, - az emberi egyetértés hiánya arra kényszeríti a művészt (minden művész megértésre vágyik), hogy a megérzékítés folyamatában félúton, sejtelmesebb, többértelmű, absztraktabb formáknál megálljon. Előbb: az építészet már valóságos, de még nem valószerü, tehát félig absztrakt formáinál. Utóbb: a festészet valószerű, de már nem valóságos, újból félig absztrakt (»látszatos«) formáinál. (141 - 145. o) A kultúra útja ily módon: a test útjával párhuzamos. Ahogyan a kultúra kezd kibontakozni, majd virágzik és széjjelhull, úgy tűnik fel, teljesedik ki és foszlik széjjel a kultúra művészetében a test. (145-148. o) Ez a magyarázata a képzőművészetek egymásutánjának. A leirt folyamattal párhuzamosan, annak egyenes folyamányakép : a művész az építészi időben még distanciát érez ideális, művészi világa és a valóság között, ennek a distanciának érzete utóbb, a festői időben, újból feltűnik és csak a középső, a szobrászi időben érzi a művész, hogy elképzelésének világa és a valóságos világ: egybeforrott (149-160. o)
A kultúra egyéb területein is észlelhető az elmondott fejlődés. Az irodalom, a tudomány, a filozófia, sőt a gazdasági és politikai élet jelenségei is igazolják az adott magyarázatok helyességét. (161 -169. o.) A kis iveknek nevezett kisebb fejlődési menetek úgy keletkeznek, hogy a kultúra szellemi vezetői a nagy közös törekvést időről-időre kiegészítik kisebb célkitűzésekkel. Ez az új, kisebb cél ilyenkor: a nagy út legközelebbi útrészlete. (169-171. o.) Az ilyen kisebb horizontú törekvéseknek a nagy törekvésbe való beilleszkedése bizonyos, a fizikai interferenciához hasonló jelenségeket eredményez, újabb bizonyságait a magyarázatok helytálló voltának. (172 - 176.)
A kultúrák életének ilyetén átértése után felelet kell a kérdésre: végpontnál tartunk-e valóban ? És mi az, aminek elébe nézünk ? (177-178. o.)

4. A Pantheon százada 179-227
A művészettörténet segítségével kihámozható művelődéstörténeti analógiák alapján: a XIX. század olyan idő, mint amilyen az Augustusszal kezdődő század volt, s mostanában ott tartunk valahol a Nero-korabeli dekadencia táján. Erre az időre azonban az ókorban a »jó császárok« nagyszerű kora jött, mely kettős értelemben alkotott nagyot: megvalósította a »Pax Romana«-t, beteljesítette tehát az ókor civilizációs törekvéseit, de egyben megépítette a Pantheont, mely részleteiben görög-római még, de egész koncepciójában (téralkotás) a középkor, a keresztény kultúra előfutója. (179-194. o.)
A jelenkor művészeti eseményei igazolják a műtörténeti analógiát: a posztimpresszionista áramlatok (kubizmus, konstruktivizmus, képarchitektúra stb.) mind az új építészi éra absztrakt formái felé mutatnak. (195-197. o.) E kettős (a múltból és jelenből vett) biztatás érvényét lerontani látszik annak felismerése, hogy a római birodalom szellemi továbbfejlődését a középkor fele: a keresztény vallásnak, egy új kultúra magjának megjelenése tette lehetővé. (198-204. o.) Felmerül tehát a kérdés: véletlen-e, hogy a római császárság végső idejében új vallás tűnik fel? S ezzel kapcsolatban a másik: vájjon miből lettek a vallások, melyeket az eddigiekben a kultúrfejlődések alapjaiként ismertünk fel ? S akkor kitűnik, hogy minden eddig tárgyalt kultúrának kiindulópontja: oly vallás, mely egy másik kultúra végén, a bomlás ellenmérgeként, a bukó kultúra megváltójaként keletkezett, s hogy mindannyiszor ősibb, primitívebb vallásos elemekkel és ősibb, elhasználatlanabb emberanyaggal felfrissülve lett új kultúra kiindulópontjává. (204-210. o.)Így hát a Pantheon százada misztikus, etikus hajlamaival, vallást váró vallásosságával: a méh, melyből a keresztény kultúra fogantatott. (211. o.) A görög és keresztény kultúra tehát: összefüggő kontinuum. De ugyanígy összefüggő kontinuum az egyiptomi és a görög is. Az út Krétán keresztül vezet Mykenébe. S »Atreus kincsesháza« ugyanannak a vallást váró vallásosságnak kifejezésé, mely a kultúra végén : messzi előre, eljövendő kultúrák felé mutat. (211-225. o.) Összefüggő lánc tehát, közös törekvés története e három kultúra útja S a törekvés célja : újból szintézis. De míg a kultúrák problémája az volt: miként illeszkedik be a szubjektív lélek, az én, az objektív lélekbe, az emberi közösség lelkébe, a kultúrák lánca annak megoldásán fáradozik, hogy miként békéljen meg az emberiség lelke (a szubjektív elem) a természeti erőkkel (az objektiv elemmel) vagy, ami ugyanaz: a lelek a testtel. A szintézist itt is a szobrászi korszak - a görög kultúra - valósította meg. (225-227. o.)

5. Befejezés. 228-255
Mindezekután megállapítható: hol tartunk. Tartunk mindenekelőtt egy nagy kultúrlánc végén, új kultúrlánchoz, Új-Egyiptomhoz, Új-Görögországhoz, Új-Kereszténységhez vivő átmenet idején. (228-230. o.) Ez az átmenet, az eddigiek tanulsága szerint, egy tudatos, a régi eredményekre visszanyúló, az empire-időhöz, a XIX. századhoz nagyjában hasonló korszak lesz. Ennek a kultúrának, egy Világ-Empire-nek állunk a küszöbén. (231-233. o.) De közvetlen jövőnk: a keresztény kultúra Pantheon-százada. Új etikát váróan etikus, új vallást váróan vallásos s új fejlődések magját elhintő korszak, mely egyben betetőzi az elmúlt fejlődés civilizációját. (233 - 235. o.) A fordulat előjelei mindenfelé észlelhetők. Irodalomban, zenében, tudományban, filozófiában egyaránt. (236-238. o.) A világháború csak kísérője, nem okozója az új fordulatnak, s miként analóg példák mutatják: a fejlődés nélküle is lefolyt volna, nem sokkal másként. (238-248. o.) A politikai irányok már mind magukon viselik az új korszellem bélyegét, de egyelőre még: átmeneti alakulatok. (249-253. o.) Az új idők igazi hirdetői, mint mindig: a Marxtól megrágalmazott, a sokaktól kinevetett - idealisták. (253-255. o.) Vissza