Molnár V. József: Az emberélet szentsége

Fülszöveg

A régi ember a kerek világ kellős közepében a teremtő és törvényt adó Urat, a személyes Istent találta meg, akivel mindenkor beszédes viszonya adódott: mert Isten nem hívatlanul jelenik meg életünkben: Tőle kapott lelkünk magával hozza óhajtását. Hitt mindenható erejében, s abban, hogy a látható és láthatatlan (csak sejthető, csak hatásában észlelhető) csillagnyi másságban egyazon Ige működik: ezért a minden porcikájában összefüggő és összehangolt téridő rendszer része, részese, s egyben egésze lehetett. A létezők egybetartozását a veleszületett ősképekkel, s a hasonlóságon alapuló kapcsolatokban érzékelte. A Mindenségben megtalált egybecsengéseket szűkebb emberi környezetére is érvényesnek tartotta. Nem másolta a természet adta mintákat, amelyek az ős-képeket és a nemzedékről nemzedékre öröklődő szokásokat "igazolták vissza"; emberi különvalóságát megtartva, őrizve a személyére szabottat is, azt erősítve igazította életét a "nagy egész" működésrendjéhez...
A hajdan volt kerek világban ekképpen a Mindenség lélekrajzát valósította az ember, s hagyta mintául, kovászként mireánk. Úgy vélem, a tikkadt lelkű mai embernek szüksége van eleink szokásrendszerére, bár a régi formákat másolni a mában (az alaposan megváltoztatott körülmények között) csak részben lehet - módszert adhat a hagyomány, s gyökereket erősíthet, mivel a valóságos hit örök, isteni értéket őrző kerekségét mutatja meg. Vissza