Kosztolányi Dezső: Négy fal között (Gábor Andornak dedikált példány) (Kürthy György 5 fekete-fehér rajzával illusztrált kiadás)(A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Bár Kosztolányi ezt a dedikációt nem a „jól ismert”, „jellegzetes” zöld tintájával írta, ez nem meglepő. Ugyanis az, hogy csak zölddel írt volna, közkeletű tévhit: Kosztolányi ugyanis csak az 1910-es években vette föl a zöld tintával írás gyakorlatát, és akkor sem kizárólagosan: 1916-ban pl. volt egy „ideiglenes” lila korszaka, 1920-ban pedig egy alkalmi fekete tintahasználat is jellemezte.

Ekkor pedig, amikor a Négy fal között megjelent, 1907-ben, kizárólag fekete tintával írt – zölddel még véletlenül se.

A Nagy fal között Kosztolányi első kiadott kötete volt. Nem a korban egyre jellemzőbb, már-már szokványos formát választotta: debütáló kötetével nagyot akart szólni, ezért nem több, vékonyka kis füzetre osztotta szét addigi életművét, hanem egy nagy-nagy gyűjteményes munkával rukkolt elő, 185 nagyalakú könyvoldalon. Hozzá mérten elég nagy kritikai visszhang is kísérte, Kosztolányi mégsem volt elégedett vele, mert egyik munka- és költőtársa, a szintén a Budapesti Naplónál dolgozó Ady Endre egyáltalán nem lelkesen örvendező kritikát írt róla – innen eredeztetik a kettejük közötti viszályt, pontosabban csak Kosztolányi viszályát, mert Adyt nem foglalkoztatta tovább az „ügy”.

Kosztolányi az 1907 májusában megjelent kötetet (Corvina, 1907. máj. 30. 77.) igyekezett minél szélesebb körben terjeszteni, több recenziós példányt küldött a sajtónak, és kollégái között is „osztogatta”. Mivel Gábor Andort is régről – még egyetemi éveiből – ismerte már, és gyakran együtt publikáltak ekkoriban A Hétben, ő is kapott egy példányt. Kosztolányi ezt a párszavas ajánlást írta bele:

Gábor Andornak / szeretettel / Kosztolányi

A dedikáció címzettje, Gábor Andor (Greiner, 1884–1953), költő, író, hírlapíró, fordító (később Kossuth-díjas) fiatal korától ismerte Kosztolányit. Életrajzának korai szakaszát így foglalta össze Tasi József: „Gábor Andor 1884. január 17-én született a Somogy megyei Újnépen (Rinyaújnép), ahol apja falusi szatócs volt. Szülőházát emléktábla jelöli. A család hamarosan Szatmár megyébe, majd 1890 után a fővárosba költözött. Gábor Andor élete végéig szeretettel emlékezett a Zerge utcai reáliskolára és kedves tanárára, Péterfy Jenőre, akiről remek kulcsregényt írt (Hét pillangó, 1918). A pesti egyetembölcsészkarán részt vett Négyesy László híres stílusgyakorlatain – a szeminárium szenora Juhász Gyula –, társai között találjuk Babits Mihályt és Kosztolányi Dezsőt. 1903-ban a Kisfaludy Társaság pályázatára lefordítja Mistral provanszál nyelvű eposzát, a Mireiot, majd húszévesen búcsút mond az egyetemnek, és mint annyi pályatársa (gondoljunk Adyra, Karinthyra, Kosztolányira) újságíró és költő lesz. […] 1907 áprilisától a Bonbonniere, 1908-tól a Modern Színpad Kabaré háziszerzője volt; mindkét kabaréban Nagy Endre, a műfaj magyarországi meghonosítója konferált, az utóbbinak ő volt a vezetője is.” (Kedves anyóli! Gábor Andor levelei Vidor Ferikének; vál., sajtó alá rend., jegyz. Petrányi Ilona, előszó Tasi József; Múzsák–PIM, Bp., 1988.)

Első publikált munkái fordítások voltak. Kosztolányinál pár évvel korábban, még egyetemi hallatóként, 1902. október végén–november elején jelentkezett be az irodalomba. Ezek voltak első publikációi: Baudelaire: A tenger és az ember (Budapesti Napló, 1902. okt. 30. 10.), Lenau Őszi dal (Pesti Napló, 1902. okt. 30. 14.), Lenau: Nádas-dalok (BN, 1902. nov. 2.), Juste Olivier. Este (A Hét, 1902. nov. 2. 698.). A Négy fal közöttig több kötetnyi fordítása is megjelent már. (1903: Lavedan Henri: Elbeszélések; Zangwill: A matrac-sír. A palesztinai zarándok; Haraucourt Edmond. Léghajon és egyéb elbeszélések, 1904: Hubberton John: Helén fiacskái; France Anatole: Crainquebille. Putois, 1905: Francia elbeszélők tára. Ötödik sorozat. Pierre Louys, Marciel Prévost, France Anatole: Gallio, 1906: Verne Gyula: Világ ura, 1907: Moliere. A tudós nők; Provins Michel: Jelenetek.)

Saját munkáiból összeállított önálló kötete azonban még nem jelent meg. (Az majd „csak” 1911-ben lesz, de akkor rögtön három füzetnyi.)

Kosztolányi egész életében nagy pózőr volt, nyilvánvalóan a szűkszavú dedikációval is „üzent” kollégájának. A csak vezetéknévvel jelzett aláírással vélhetően komolyságot, tekintélyt akart sugározni, a semleges „szeretettel” ajánlószöveggel pedig ugyanannyit árult el, mint amennyit titkolt érzéseiből. Sajnos nem keltezte a dedikációt, de nagy valószínűséggel 1907-ben, nem sokkal a megjelenést követően adta Gábor Andornak.

Akivel pályája később is többször találkozott. Már a „korai” években is több közös fórumuk volt, és 1917-től 1919-ig közös szerkesztőségben dolgoztak Hatvany Lajos Pesti Naplójánál. Kosztolányi többször írt a másikról, színdarabjáról, verseskönyvéről – ez utóbbi cikke a Nyugatban jelent meg, 1918-ban. A Tanácsköztársaság leverését követő időszak azonban külön utakra terelte őket: Gábor Andor Bécsbe emigrált és a Bécsi Magyar Újság munkatársa lett, Kosztolányi pedig szélsőjobbra sodródott, és az Új Nemzedék szerkesztőségében volt jól megfizetett antiszemita publicista. Ezután már csak cikkekben üzentek egymásnak.

A kutatás eddig nem ismert Gábor Andornak szóló Kosztolányi-dedikációt. Gyanítani lehetett, hogy voltak, s remélni, hogy talán nem pusztultak el az évtizedek alatt. A most előkerült ritka és becses kötet annak is bizonyítéka, hogy Gábor Andor a vele szembeni méltatlan támadások ellenére sem semmisítette meg költőtársa neki ajándékozott köteteit. Vagy talán éppen azért (is) őrizte meg őket, mindenki számára bizonyítékként, hogy Kosztolányi politikai fordulata előtt nagyon is emberi kapcsolat volt köztük.

Kürthy György öt, egész oldalas  fekete-fehér rajzával illusztrált kiadás.

Könyvkötői varrott kemény kötésben lévő példány feliratozatlan címfedéllel, könyvgerinccel és hátlappal, korabeli, színes előzéklapokkal, tiszta belívekkel, mitázott lapélekkel, hiánytalan állapotban.

A tanulmány Bíró-Balogh Tamás - irodalomtörténész - munkája.