Tömörkény István autográf, aláírt köszönő sorai névjegykártyáján (A tételről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

"Tömörkény István
a szegedi Somogyi Könyvtár és
Városi Múzeum igazgatója,
a Petőfi-Társaság r. tagja"

Tömörkény Istvánt még a Tömörkény-kutatók egy része is „rossz levélírónak” tartja, de ezt talán csak azért mondhatják, mert Tömörkény levelezését még nem gyűjtötték össze és nem adták ki, így nem látszik annak mérete és sűrűsége. Pedig ez a – Kosztolányi szavaival: európai rangú – író szinte predestinálva volt arra, hogy sokat levelezzen: vidéken (Szegeden) élő író és intézményvezető (!) volt, így ha tartani akarta a kapcsolatot pl. a fővárosi lapokkal, szerkesztőkkel, csak írásban tehette. A szegedi Városi Múzeum és Könyvár igazgatójaként – mert az is volt – természetesen már csak kötelességből is sokszor levelet kellett írnia, hivatalos vagy múzeumi ügyekben.

A most felbukkant ismeretlen darab is része ennek a levelezésnek. Tömörkény ezt a pár sort írta névjegykártyájára:

A küldött könyvet őszinte tisztelettel köszöni

Szeged, 908, jun 11

Kész híve

Tömörkény István

Egy levelet nem a terjedelme minősít, mert ez a levélke bármily rövid is, attól még 1) önálló, teljes levélnek tekintendő, 2) fontos jelenséget dokumentál.

A levél címzettjét sajnos nem ismerjük, s egyelőre nem is azonosítható – neve a borítékon szerepelt, s nem maradt meg: a lapon található ragasztónyomok arra utalnak, hogy a címzett vagy valamely későbbi tulajdonos a borítéktól külön választva, magát a levelet őrizte csak meg s ragasztotta fel vagy be valahová. Egyelőre tehát csak annyit lehet tudni a címzettről, hogy egy Tömörkénynél vélhetően idősebb – tiszteletreméltó – pályatárs, aki írt/szerkesztett/kiadott egy könyvet, amit megküldött Tömörkénynek.

A levelet nem érdemes és nem szabad túlértékelni: nem több egy gesztusnál. De éppen ezt, a megtett gesztust dokumentálja: Tömörkény megköszön benne egy – vélhetően postán – neki küldött könyvet. Az is árulkodó, hogy mindezt nem „rendes” levélben tette, pl. a saját vagy a múzeum levélpapírján – azaz nem túl közeli kapcsolat fűzte a címzetthez, és erre utal a személytelen E/3-as megszólalás is.

A névjegykártya-használat azonban maga is önindentifikációs gesztus: a rajta található közléssor is beszédes: Tömörkény előrébb helyezte a városi „hivatalnokságot”, mint az írói létet. Ugyanakkor büszke volt a Petőfi Társaság-tagságára (ezért is nyomtattatta ennek tényét a kártyára); nem sokkal korábban, 1907. december 28-án lett tag, a megüresedett két hely egyikét Pósa Lajos ajánlottjaként szoros szavazási eredménnyel nyerte el.

Ennél több bizonyosat csak akkor lehetne mondani, ha előkerülne maga a küldött könyv és/vagy a levél, ami kísérte a könyvet.

De Tömörkény könyvtára szétszóródott, és csak nagyon kis rekonstruált maradékát ismerjük. Eleve „két könyvtára” volt az írónak, az egyik – a nagyobbik –, amelynek vezetője és szolgája is volt egyben, a városi (ma Somogyi) könyvtár; ennek is szerzett be könyveket, rendelt, kért, kapott – és mint író és múzeumigazgató, ott is olvasott. „Nyilvánvaló, hogy tájékozódásának bázisát, már csak méreteinél és jellegénél fogva is, ez […] adta: az aktuális újságokat éppúgy ott olvasta át, mint az őt valamilyen szempontból érdeklő kézikönyveket és szakmunkákat, sőt »egyszerű« olvasnivalóit is alighanem onnan válogatta.” (Lengyel András: Néhány kötet Tömörkény könyvtárából. Magyar Könyvszemle, 2009. 4. sz.) Lehet, hogy a könyvtár számára kért vagy kapott könyvet köszönte meg a kis levéllel. De az is lehet, sőt a névjegykártya-használat miatt inkább ez a valószínű, hogy a magánkönyvtárának egy darabjáról van szó, egy olyan könyvről, amit ő, Tömörkény István kapott (és nem a városi könyvtár). Ez persze egy számában-méretében is jóval kisebb könyvtár volt, és nem maradt egyben. „Amíg leánya, özvegy Kőszegi Dénesné Tömörkény Erzsébet (1897–1988), a [szegedi] Gutenberg utcai nagyméretű lakásban lakott, őrizte édesapja könyveit. Amikor a Kereszttöltés utcai otthonba költözött, arra sem volt helye, hogy az apjának dedikált köteteket megtartsa. Meg is vált tőlük.” (Apró Ferenc: Nyomozás Pozsár ügyben. Délvilág 1990. okt. 27.) Az innen kikerült és szétszóródott könyvek időnként fölbukkantak antikváriumban (elsősorban Szegeden), később árveréseken vagy gyűjtők között cseréltek gazdát. Amit a fennmaradt dedikált és/vagy tulajdonosi névbeírással ellátott példányok rekonstruálni lehetett, annak katalógusa sem nagy, mindössze 31 kötetet sikerült jelen sorok írójának eddig regisztrálni. (BBT: Pár újabb kötet Tömörkény könyvtárából. In: Tömörkény 150. Tanulmányok a 150 éve született Tömörkény István tiszteletére. Szerk.: Bene Zoltán. Szeged, 2016. 65–91.) A regiszterben azonban nem szerepel olyan kötet, amit Tömörkény 1908 nyarán megköszönhetett volna.