Krúdy Gyula: A vörös postakocsi (Kárpáti Aurélnak dedikált példány)(A kötetről írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható)

Szerző által dedikált példány. A vörös Postakocsi. Írta: Krúdy Gyula. (Negyeik kiadás.)

 Krúdy Gyula az első Szindbád-novellák után elhatározta, hogy regényt is ír alakjai köré, és erre Kiss Józseftől, A Hét című irodalmi és művészeti hetilap főszerkesztőjétől szabad kezet is kapott. Itt, A Hétben jelent meg először folytatásokban A vörös postakocsi, és bár a szerzői szándék eredetileg az volt, hogy egy „realista” regényt fog írni a „pesti vásárról”, ez persze lehetetlen vállalás volt: jellegzetes Krúdy-írás született (amely semmiképp sem realista): a vörös postakocsi álombeli tájak felé viszi utasait, de maga is álombeli táj jelképe. Szereplőit Krúdy jórészt valós személyekről mintázta: Alvinczi Eduárdot Szemere Miklósról, a híres kártyásról és lóversenyzőről, Rezeda Kázmért és Szindbádot magáról, és a Pattantyús-utcai hölgyek mintái is élő alakok voltak.

A kötet előszavává tett, Kiss Józsefhez címzett levélben szól arról, hogy mi van a regényben: „Minden, ami nekem kedves, és minden, amit eddig meg nem írtam, mert nem írhattam; dolgok, amelyek évtizedek óta élnek bennem, de írni róluk a körülmények, eleven emberek s még nyitott sebek miatt nem volt illendő; gondolatok, amelyek egy félig-meddig remetéskedő ifjúnak éji magányában teremnek, midőn hajnalban a kávéházban már takarítani kezdenek; látomások, amelyek utcán, bálban, színházban történnek, midőn az oszlop mellett állunk félig elrejtve; emberi arcok, alakok és hangok, amelyek mellettünk elsuhannak, ismerősök, ismeretlenek; ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy; a pesti vásár, amint valaki az ablakon át nézi a dolgokat.” (Milyen jellegzetes Krúdy-mondat ez is!)

A vörös postakocsi sikeres könyv lett, nyolc hónap alatt három kiadást ért meg, és állítólag „minden nő olvasta”. E siker kapcsán írta Kárpáti Aurél A Hétben: „Krúdy Gyula most – hirtelenében talán maga sem tudná megmondani: hányadik könyvével – jutott el ahhoz a méltányláshoz és sikerhez, amit már tíz esztendő előtt megérdemelt volna. Mert nem mostanában szállott ő le a vörös postakocsiról, amely Pestre hozta. A Nyíri csendtől Szindbádig jó egynéhány könyve jelzi az utat. Most csak a mindig későn ébredő népszerűség ért a nyomába. De nem féltjük tőle. Krúdy Gyula írásai ma is azokat az értékeket mutatják, amiket akkor láttunk és becsültünk meg bennük, mikor még csak az irodalom gourmet-i tartották számon a novelláit.” (Carpaccio [Kárpáti Aurél]: Krúdy Gyula. A Hét, 1913. aug. 3. 503–504.] Maga Krúdy is írói sikerként élte meg, és a regény hőseit később több könyvében tovább utaztatta, jönnek-mennek a hősök egyik műből a másikba, vagy épp együtt utaznak.

A mű negyedik kiadása 1920-ban jött ki a nyomdából, a Corvina 1920. június 11-i lapszáma regisztrálta a megjelenést. Kortársi kritika nem sok született róla – annak idején, 1913-ban sok, és azóta, napjainkban is gyűlnek az értelmezések –, mutatóba álljon itt az Új Idők névtelen recenzensének bírálata: „A vörös postakocsi új állomáshoz ért el, a negyedik kiadáshoz. Nagy utat járt be. Bejárta Pestet és Budát, bejárta az egész vidéket, megejtette a magyar szíveket, felgyújtotta a képzelmet, s amikor a regény utolsó oldalán kirobogott az olvasó életéből, két könnyes szem tekintett utána. Aki egyszer találkozott vele, nem felejtette el többé soha, sem a kocsit, sem gazdáját, a furcsa nagyurat s hajdani gavallért, Alvinczi Eduárdot és különös társaságát sem s örökké megőrizte a húsz év előtt való Pest és Buda romantikus történeteit s látképeit is, amelyek százszorosan megszépültek, amikor Krúdy Gyula, Képzelemország korlátlan királya, mágikus erejével felidézte őket. Nemcsak az olvasók, az írók közül is sokan nem tudtak ellentállni ennek a furcsa budai pletykákból, pesti rejtelmekből, chronique scandaleuseből, csodálatos hasonlatokból, gyönyörű elképzelésekből, álmokból, melankóliás régi muzsikából, költészetté vált emlékeikből összeszerkesztett, különös könyvnek, az irodalomtörténet-író föl fogja jegyezni, hogy A vörös postakocsi iskolát csinált. Utolérni persze nem tudta senki Alvinci Eduárd fogatát, amelyről, ha nézzük a pesti életet, egyszeribe romantikusnak látjuk a hétköznapi utcákat s az alapjában véve szürke urak és hölgyek átalakulnak comme il faut dámákká és arszlánokká, akik érdekesség dolgában nem állanak sem az idősebb Dumas úr, sem Puskin néhai testőrtiszt gavallérjai és hősnői mögött. A vörös postakocsi, az új romantika hintaja, az új magyar romantikáé, a budapesti romantikáé... A könyv negyedik kiadása most jelent meg és 39 K 60 f.-be kerül.” (Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Új Idők, 1920. szept. 15. 467–468.)

Kárpáti Aurél, aki pedig régi írótársa volt Krúdynak – már a Nyugat megindulása előtt, A Hétből ismerték egymást –, és aki számos kritikát, cikket, esszét, sőt még egy kötetbevezető tanulmányt is írt Krúdyról, annak életében és halála után is, erről a regényről nem írt kritikát. Többet csinált: a regény kapcsán megírta az egyik legtalálóbb (korábban már idézett) Krúdy-portrét és írói értékelést.

Egy későbbi, Krúdy 25 éves írói jubileumára írott cikkében felvillantotta első találkozásukat és kapcsolatuk jellegét: „Emlékezem első találkozásunkra, valami irodalmi zsúron. Egész este egy szót se váltottunk. Csak mikor eljöttünk, lenn, az utcasarkon rázta meg barátságos búcsúzóval a kezem. Mi még sokat beszélgetünk majd… Jó tizenöt esztendeje ennek. S azóta csakugyan elmondtunk egymásnak egyet s mást. Ő írt egy sor csudálatos könyvet, én meg időnként megpróbáltam beszámolni arról: mi miért szép, elragadó ezekben a könyvekben. Most, utólag, bevallhatom: fölösleges okvetetlenkedés volt részemről. Minek azt magyarázni, ami úgyis magáért beszél?!” (Krúdy Gyula. PN 1924. dec. 31.)

Az író minden bizonnyal 1913-ban adott az első kiadásból is a kritikusnak, a most felbukkant negyedik kiadás egyik példányában pedig ezt írta bele:

Kárpáti Aurélnak, / megbecsüléssel, hűséggel, / szeretettel / Krúdy Gyula / 1923.

De hogy miért három évvel a megjelenés után tette ezt, arra jelenleg nem lehet megválaszolni.