Barabás Miklós (1810-1898): "Bulyovszkiné" 1853 - kőnyomat, papír 37,8 cm x 26,7 cm

Életrajz

Festő, grafikus
Kovászna, 1810. február 10. – Budapest, 1898. február 12.
Kolozsvárott Szabó piktortól a rajzolást, G. Gentiluomo nevű olasz vándorfestőtől az olajfestést, 1825-ben a Nagyszebenben tevékenykedő Neuhauser Ferenctől a festészet alapelemeit sajátította el. 1829-ben Bécsbe ment, és rövid ideig a Művészeti Akadémián J. Endernél tanult. Markó Károly, Kiss Bálint voltak a társai, valamint Beniczky Lajos, akitől a gouache-technikát tanulta meg. Az akadémia távol állt felfogásától, alig hatott rá. 1830-ban visszatért Kolozsvárra, és Barra Gábortól a litorgráfia technikáját sajátította el, s ezt egész életén át szorgalmasan gyakorolta magas művészi fokon. 1831-33 között Bukarestben tartózkodott, ahol sok portrét és miniatűr arcképet festett. Az érlelődés, magára találás évei ezek, amelyek minden tekintetben előkészítették olaszországi tanulmányútját. 1834 áprilisától 1835 őszéig Itáliában volt, ahol nem csupán a művészet nagy alkotásaival, a legfontosabb művészeti központokkal ismerkedett meg, hanem W. L. Leitch angol festő személyében olyan társra akadt, akitől a vízfestés fejlett technikáját, a természetábrázolás új felfogását is eltanulhatta. Ezzel a fiatal Barabás Miklós messze túlhaladt környezete kissé elavult, régies stílusán. Velencében lemásolta Veronese "Európa elrablása" című híres festményét és Pestre hazatérve azt a Nemzeti Casino termében 1835-ben bemutatta. Műve nagy sikert aratott. Ettől kezdve - apró megszakításokkal - mindvégig Pesten élt, s nagy része volt abban, hogy a főváros művészi központtá válhatott. A folyamatos művészeti életet alapjában Barabás letelepedésétől lehet számítanunk: nyomában többen állandósították pesti tartózkodásukat és a kialakuló nemzeti művészet pilléreivé váltak. Mindenki összefogott annak érdekében, hogy Barabást munkával lássák el. Az első és sokáig egyetlen művészünk, aki a festészetből meg is tudott élni. Ebben megnyerő emberi tulajdonságai, fáradhatatlan alkotókészsége, rendkívüli szorgalma, tetszetős, gondos festői munkája, s az a körülmény is szerepet játszott, hogy az arckép minden műfaját és technikáját művelte. Már 1836-ban az Akadémia levelező tagja és a fővárosi szellemi élet egyik vezéregyénisége volt. Politikusok, írók, színészek és főnemesek egyaránt szerepeltek modelljei között, művei fényesen bizonyítják, hogy kora legkiválóbb elméivel tartott kapcsolatot. A '30-as, '40-es évek minden jelentősebb egyéniségét megtaláljuk munkái között 1846-ban - művészete magaslatán - évi 5000 forintot is keresett. Közben voltak számára anyagilag gyengébb idők is, amikor cégérfestést is vállalt, ezeket is gondosan kivitelezte. Portréin tetszetős, megnyerő külsőt alakított ki, nagyobb gondot fordítva a fej és az arc megfestésére. Pankert Viktória, Teleki Róza, Önarcképe és Liszt Ferenc álló képe bizonyítják számos más alkotása mellett, hogy a portré minden változatában festői és emberábrázolási szempontból egyaránt kiválót alkotott. A kor igényei szerint készült csoportképeiben (Bencsikné családjával, 1840; A művész három leánykája, 1849, stb.) kompozícióbeli, néhol rajzbeli fogyatékosságai jobban kiütköznek. Alapjában csak az egyedi arckép volt kedvére való. Életképei, előadásbeli szépségük ellenére - így pl. a nagy sikert aratott Vásárra induló oláh család, 1843 - kissé merevek, beállítottak, a csoport s a kékesen ködlő, megkapóan költői táj nem olvad eggyé. Kiemelkedők tájképi vázlatai és akvarelljei is, amelyekben - akár Markó nyomán, akár tőle függetlenül - felfedezte az alföldi táj elragadó szépségét (Alföldi táj gémeskúttal). Mint korának érzékeny festőóriása, Barabás nem mentes az érzelmes témáktól sem. Ezek között legismertebb a többször megfestett "Galambposta" (1840) című, melyben a kortársak nemcsak érzelmes, hanem nyilván hazafias motívumot is láttak. Ő az első, aki a kor fontos eseményének - a Lánchíc alapkőletételének - 1842-ben készített akvarelljével az aktuális eseményt a történeti festmény magaslatára emelte és a hídgerendázat kevéssé festői motívumát fény- és árnyjátékkal megragadó festőiséggé formálta. Az abszolutizmus évei alatt is folytatta művészi tevékenységét, de lelki válsága, s az őt egykor támogató körnek megfogyatkozása is okozhatta, hogy nemegyszer anyagi nehézségekkel küzdött. Ez késztette arra, hogy 1863-ban átmenetileg fényképezéssel foglalkozzon vagy a számára idegen oltárképfestéssel próbálkozzon (Borosjenő: Mária mennybemenetele, Szent József és Szent István oltárok, 1862). Mégis volt életkedve és bátorsága már 1859-ben egy Képzőművészeti Társulat létrehozását kérni a Polizeidirektiontól, és 1862-ben annak első igazgató elnöke lett, ezt a tisztét haláláig megtartotta. Mint fővárosi képviselő sokat tett a nemzeti művészetért, általában a műveltség érdekeit szolgálta. Késői munkái kissé fáradtak, elsietettek, kemény rajzuk és éles színezésük sokszor elfeledteti a korábbiak megkapó megjelenését, de alkotókészsége alapjában nem csökkent. Erre legjellegzetesebb példa Bittó Istvánné 1874-ben festett portréja. Gazdag munkásságával, ennek eszmei és művészi értékével, emberi példaadásával vált a kialakuló nemzeti művészet fő alakjává.
Vissza