Pilinszky János: Szinopszis (Pilinszky János által írt levél) (Az autográf kéziratról írt irodalomtörténeti tanulmány a leírásban olvasható.)

Pilinszky János saját kézzel írt négyoldalas Szinopszisa nem volt eddig ismeretlen sem a kutatók, sem az olvasók számára: szövege megjelent Pilinszky Naplók, töredékek című kötetében, a „Próza és színdarabtöredékek” között. (Pilinszky János: Naplók, töredékek. Digitális Irodalmi Akadémia. PIM, Bp., 2011.)

A kötetet szerkesztő Hafner Zoltán jegyzete szerint „a kéziratnak csak a fekete indigós másolata található a hagyatékban, amelyen utólag még kék tollal javított Pilinszky. Az eredeti példányt egy könyvkiadó számára készíthette. A tervezet valószínűleg 1974-ben, nem sokkal a [Végre beszél] c. töredék után született.” A fekete indigós másolat lelőhelye a Pilinszky-hagyatékban van, melyet az MTA Könyvtárának Kézirattára őriz, jelzete: Ms 5935/18.

A most előkerült kézirat tehát ténylegesen az eredeti példány – amelynek szövege azonban pár apróbb helyen mégis eltér az indigós másolatról közölt változattól. Ha hihetünk a jegyzetnek, és az eredeti példányt Pilinszky valóban egy kiadóhoz juttatta el, akkor az ultima manus a saját kezűleg, de később javított másolat, amelyhez képest az eredeti – amelyik elkerült Pilinszkytől – egy korábbi szövegállapot, melyen Pilinszky már nem javíthatott utólag.

Az viszont jól látszik a kéziraton, hogy bár szinte tisztázat, valójában mégis fogalmazvány-jellegű: benne még tett néhány azonnali javítást (kihúzást, betoldást) a szerző. Az elköszönést és az aláírást pedig Pilinszky eleve nem másolta át a saját maga számára készített emlékeztető másolatra.

A DIA szövegközlési elvét megtartva (a helyesírást javítva), és az eléréseket, azaz a két betoldást és az aláírást félkövér betűtípussal jelölve, az eredeti kézirat szövege ez:

Szinopszis

Mindig Bébiről akartam írni, de sose sikerült. Viszont bármit is írtam le, ő „fogta a kezemet”. Hogy kicsoda is Bébi? Anyám nővére, ki egy gyerekkori szerencsétlenség miatt egész életére „idiótává” nyomorodott. Harminchat éves volt, amikor én négy-öt éves lehettem. Velünk, nővéremmel és legfőképp velem realizálta tulajdonképpen először: elveszett és nem létező gyerekkorát. Igaz, ő ügyelt rám, ő ápolt és ő sétáltatott, de beszélni már én tanítgattam Bébit. Később – félig tudatosan, félig öntudatlanul – egész ars poétikámat lényegében tőle kölcsönöztem. Azt a súlyos örömöt, amellyel egy-egy újabb tárgyat sikerült fokról fokra megneveznem. Nekem őt nem „megírnom” kell, hanem közösen kell, hogy megszólaljunk.

Könyvem formája a naplóforma lenne. Egyszerre Bébi és a saját „naplóm”. A dátumok 1890 és 1974 közt ugrálnának, jelezve hogy sose az az aktuális nap, amit naptár szerint épp megélünk. Persze egy ilyenféle dátum, hogy „1928. február 2.”, nem azt jelentené ebben a koncepcióban, hogy a dátum pontos, de azt igen, hogy konkrét élményről, konkrét napról van szó.

A naplót hol Bébi írná, hol én. Egymás mellett békésen megférne, összebújna egy idióta-univerzum híradása s egy rövid elmefuttatás Pascalról, s megint máskor csakugyan nem lehetne tudni, ki is, aki beszél?

Amikor Bébi: én lennék az ő nem létező nyelve, szava, szája. Amikor én: Bébi lenne az, aki ösztöneim mélyén eligazít, és hozzásegít egy-egy fölismeréshez.

Félelem fog el, amikor hosszas keresgélések és álmodozások után először írok erről a megíratlan-megírandó könyvről. Úgy érzem, ez lehetne az én első (s talán utolsó) valódi könyvem. Játszma, amivel mindent eljátszhatok, s ugyanakkor lehetőség arra a bizonyos lépésre, amivel a „partit” megnyerhetem.

Könyvem címéül ezt választottam: „Végre beszél”. Mint egy gyermek, mint egy idióta, vagy mint valaki, akiből sikerült végre kipofozni az igazságot. Könyvemnek, ennek a rendhagyó naplónak, mint az a föntiekből nyilvánvaló, adhatnám azt a címet is – amit persze nem adok –, hogy „végre beszélek”. De itt másról, többről lenne szó. Ennek a könyvnek, ha egyáltalán értelme van, az ellen-skizofrénia csillaga alatt, az összetartozás csodájának jegyében kellene megszületnie.

Tisztelettel: Pilinszky János

A Szinopszis – nomen est omen – Pilinszky egy tervezett könyvének szinopszisa, szerzői kivonata. A tervezett könyv címe – ahogy a szerző írja is – Végre beszél lett volna, de végül nem készült el. Az indigós másolaton nem, de jelen kéziraton szereplő elköszönő formulából és az aláírásból viszont bizonyosan megállapítható, hogy ezt az eredeti kéziratot valóban eljuttatta Pilinszky egy jelenleg – a proveniencia ismeretének hiányában – nem nevesíthető kiadónak. A Szinopszis azonban, mivel szövege ismert volt, a Pilinszky-szakirodalom egyik sokat idézett darabja lett.