Fekete István: Egy szem kukorica

Előszó

Részlet a könyvből: A padláson penészes időszaga volt a csendnek és a pókhálók portól súlyosan csüngtek le a lécekről. Ablak nem volt ezen a részen és a homályban csak egy kis fényes sugár járkált reggeltől estig, mert egy zsindely törött volt és ezen a lyukon keresztül besütött a nap. A vékony kis sugár olyan volt, mint az óramutató. Reggel elindult az öreg bölcsőtől és mire a sarokhoz ért - ahol mindig sötétség volt - este lett. Közben végig vándorolt a játékkocsin, kaszanyélen, füleskosáron, törött lámpán, rongyos kabáton és egy képen. A képből csak egy katonát lehetett látni, amint szuronyt szegez valakire, de az ellenség láthatatlan maradt, mert a vándorló kis napsugárnak az útja meg volt szabva. És néha el is maradt. Ilyenkor a padlás lakói tudták, hogy odakint esik az eső, vagy felhők járnak az égen. Ha esett, azt abból is megtudták, mert elkezdett beszélni a lábas; a lábas a lyuk alatt volt és Cseresznyésné azért tette oda, hogy az esővíz le ne folyjon a lakásba. A lábas néha megtelt; ilyenkor Cseresznyésné kiöntötte a vizet az udvarra és az öreg edény friss bádoghangon méricskélte újra az esőcseppeket. Tavaly egy denevér is lakott a padláson, de úgy látszik, jobb helyet talált magának valahol, mert egyszer csak nem jött vissza, bár a régi lakók megszokták surranó esti kiröppenését. Lehet az is, hogy fázott, mert tél jött akkor. A padlás nagyon hideg volt és az esős ősz után sokáig nem sütött be a nap a padlásra. - Tél van odakint - mondta a kabát - talán elővesznek még engem is? Vissza