A Szirtiszek partvidéke

Fülszöveg

"...Kiugrottunk a köves partra. A szikla gyomrába nyíló hasadék koromsötétjébe csak a patakcsobogással szivárgott be némi áttetsző, folyékony szürkeség. A hullámok moraját már csak elfojtott susogásként hallottuk... E hegytorok csöndes meghittsége és félhomálya olyan váratlan volt, hogy egy pillanatig szótlanul álltunk, zavartan mosolyogva egymásra, mint a gyerekek, akik tiltott pincébe lopóztak. A zárt kriptában rejlő titok hirtelen cinkosnak tűnt, hogy a bezáruló csapda kattanásától való ösztönös szorongásában Vanessa menekülésképpen néhány bizonytalan, botladozó lépést tett a kavicson; hallottam ziháló, heves lélegzetét, de mögé kerültem, vadul dobogó szívvel e gyöngeség láttán, mely gyönyörűséggel töltött el, karomat a karja alá csúsztattam, fejét kíméletlenül a vállamra döntöttem, egy másodpercre úgy éreztem, Vanessa szétforgácsolódik, elnehezül, már csak izzó, lágy súly volt, és elomlón ráborult a számra.
Valószínűleg hosszú órákat töltöttünk a feledés és az álom eme feneketlen kútjában. A sziklahasadék oly szűk volt összeérő fejünk felett, és foglalatában az ég oly távolinak és csöndesnek látszott, hogy a rövidülő-megnyúló árnyékok játéka híján nem is észleltük a napszakok változását; elnehezülten, a szarkofágokat díszítő szobrok biztonságában hevertünk ebben a sírkamrai homályban, ahol az árnyék úgy olvad szét, akár a mély vízben; az apró zajok, a vízcsobogás a kavicson, a dagály észrevétlen hullámossága és halk mormolása a sziklaodúkban, hosszú szüneteikkel és hirtelen újrakezdődéseikkel rövid álmok szabdalta, lebegő bizonytalanságot kölcsönöztek az idő folyásának, mintha a könnyű eszmélet, mely olykor-olykor magunkhoz térített bennünket, ebből a fölmerülésből vette volna azt a minimális többletsúlyt, amely nyomban visszasüllyedt a rövid kábulatba." Vissza